kosarfono-mesterseg-skanzen

Különleges tudás őrzői, amely mögött évszázados, generációkon átívelő tapasztalat, mérhetetlenül sok alázat és szeretet rejlik. A népi mesterségek kortárs képviselőinek munkáiban megelevenednek a hagyományok.

Talán nem létezett még olyan kor, amelyben az emberek a jelent ne mint a hagyományok eltűnésének korszakát élték volna meg, a hagyományvesztés fájdalma örök. A múlt értékeinek megőrzése és átörökítése különösen fontossá vált a modernizáció térhódításával, mely velejárójaként a közösség védelmi erejét is elveszítettük.

,,A modern kor életérzéseként” aposztrofált elidegenedés és a meglazult közösségi gyökerek ellensúlyozása utáni vágy hatására napjainkban még inkább felértékelődik a még megőrzött hagyománnyal kapcsolatos tudás, a történetileg folytonos, átörökített közös tapasztalat. Ennek őrzői a tradicionális népi mesterségek továbbvivői. Ámulatba ejtő az az összhang, melyet elődeink mesterségeik során gyakoroltak: évszázados tudással, a természettel egy húron pendülve készítették el termékeiket, mégpedig a valós igényeknek megfelelően.

kadar-mesterseg-skanzen

Mesterségem címere

A népi mesterségeket legkönnyebben az alapján csoportosíthatjuk, hogy milyen anyagokat használtak fel az adott mesterek alkotásaik készítésekor. Igen sok az olyan mesterség, amely fából készít tárgyakat. A fával foglalatoskodó mesterek közé tartoznak a kádárok, bognárok, rokkások, esztergályosok, illetve az ácsmesterségből kivált asztalosi szakma is.

A kádármesterség a legutóbbi időkig országszerte elterjedt kisipari ág volt. A kádár – vagy más kifejezéssel pintér, bodnár – elsősorban hordókat, kádakat és faedényeket készítő mester; és mivel a legtöbb faedénytípus a borászathoz kapcsolódik, így e mesterségek gyakorlóinak másik, régies elnevezése a ,,borkötő” volt. Különösen a nagy múltú történeti borvidékek városaiban (pl. zempléni Hegyalja, Gyöngyös–Eger vidéke, Balaton-felvidék stb.) virágzott e iparág.

fazekas-keze-skanzen

A föld ereje

Az agyagművesség az egyik legősibb mesterség; feltehetően a földművelés ismertette meg az emberrel az agyag képlékenységét, a nap melege és a tűz használata pedig megtanította arra, hogy első edényeit maradandóan alkossa meg. A fazekasmester a falu közösségében élt, az általa készített cserépedény a magyar parasztháztartásokban hosszú időkig nélkülözhetetlen terméknek számított. Ezeket – az elsősorban főzésre és folyadéktárolására használt – edényeket a fazekasok agyagból, égetéssel készítették. Így természetesen olyan helyeken alakultak ki jelentős fazekas központok, ahol a megfelelő minőségű alapanyag, az agyag bőségesen rendelkezésre állt. Ilyen központok voltak például: Bélapátfalva, Hollóháza, Telkibánya, Sárospatak, Mezőcsát, Tiszafüred, Nádudvar, Csákvár, Tata, Sümeg és Mohács.

A fazekasok nagy találékonyságról téve tanúbizonyságot nemcsak kézreálló, tetszetős darabok létrehozására törekedtek, hanem a praktikumra is. Erre kitűnő példa a mázatlan cserépből készült aratókorsó, mely egyfelől a pórusain átszivárgó víz párolgásával hidegen tartja a benne lévő vizet, másfelől pedig a benne lévő agyaggolyók tisztán tartják a korsó belső falát. A tréfás kedvű mesteremberek szívesen készítettek csalikancsót, amit ha nem ismert az ember, hamar a nyakába öntötte a vizet a szája helyett!

kovacs-mesterseg-skanzen

Tűzzel, vassal

Sokan úgy vélik, hogy a vas rideg, nehéz, lélektelen, de akik ismerik a kovácsmesterek remekeit, tudják, a fém megfelelő kezekben bizony életre tud kelni. A kovácsolás az egyik legrégebbi képlékeny alakító művelet. Művelőit, a falvak, városok kovácsait, mindig is hatalmas tisztelet övezte, és aki tudásával rászolgált, jól is élt. Talán ezért lett a patkó a szerencse jelképe. Ez a szép szakma a gépi kovácsolás terjedése ellenére máig fennmaradt, például a patkolókovácsok (lókovácsok) és a művészi termékeket előállító díszműkovácsok esetében.

gyertyaonto-mesterseg-skanzen

A tradíciók újjáéledése

A kádárok, fazekasok és kovácsok mellett a számos más népi mesterség (pl. tímár, kötélverő, kosárfonó, gyertyaöntő, nemezelő) mind olyan kor szülöttei, amikor az emberek még szinte beleszülettek a hagyományba. Az elődök felhalmozott, megőrzött és megbecsült tudásban összegződő tapasztalatát évezredeken keresztül szájról szájra, vagy éppen mozdulatról mozdulatra szűk közösségekben adták át.

hagyomanyos-szoves-fonas-technikaval-keszult-hasznalati-targyak

Fontos lenne ma is követnünk az átörökítés hagyományát. Nem a múlt feltámasztásának céljából – hiszen a változatlanságra való törekvés hiábavaló – , hanem hogy a múltból áthozva a mába megőrizzük a jövő számára azt, ami mint évezredes tapasztalat segíthet a természethez és embertársakhoz való mélyebb, természetesebb, igazabb viszony kialakításában, a teljesebb élet megteremtésében.

A hagyományokat tartó és a ősi tudást birtokló emberek többsége ugyan nem hallott a fenntartható fejlődés fogalmáról, életmódjuk során többségükben mégis ezt gyakorolják. Az erőforrások bölcs, takarékos használata, a múltban gyökerező szép mintázatok és formák megőrzése, a praktikus tárgyak az élet minden területén olyan kulturális gyökeret jelentenek, melyben természetes elvárás, hogy a mában úgy kell élnünk, hogy az utódaink számára hasonló lehetőséget hagyjunk hátra az életfeltételük, a kultúrájuk, közösségi és személyes boldogulásuk érdekében.

Székely Ágnes

Ha ez a cikk számodra érdekes volt és szeretnél további olyan népi mesterségekről értesülni, amikről talán máshol nem olvashatsz, akkor csatlakozz Te is a Magyar Termék Online Facebook oldalához.

Kapcsolódó oldal: www.skanzen.hu/oko
Facebook oldal: www.facebook.com/SKANZEN.HU

Legutolsó szerkesztés: 2017-01-10