Fotó: MTI

A  Pick szalámi és a szegedi paprika mellett a Tisza-parti város hírnevéhez nagyban hozzájáruló harmadik “P” a szegedi papucs volt, amely azonban az első kettőhöz képest ma már méltatlanul kevés figyelmet kap. Olyannyira, hogy tavaly július óta az utolsó eredetvédett szegedi papucsot készítő látványműhely is bezárása kényszerült, amely a “páratlan” hagyomány továbbélését is veszélyezteti. Azóta országos civil összefogás indult a Nemzeti Értéktárba is felvett míves lábbeli megmentéséért; tavaszra hungarikum lehet.

“A mai Szegedi Papucs már nem piaci áru, hanem egy értékes kézi munka, nemzeti kincs, a Magyar Értéktár része” – fogalmaz Sallay Tibor cipészmester, aki az utolsó szegedi papucsostól, Rátkai Sándortól tanulta a mesterséget. Ő az eredetvédett szegedi papucs jelenlegi egyetlen készítője, felesége pedig a kézzel készített hímzést adja a míves lábbelihez.

szegedi papucs megmenteseert kezdemenyezes

A titok másik ismerője, a szintén Rátkai-tanítvány Ormándi László már korábban is csak alkalmilag gyártotta a papucsokat, ám az utóbbi évek szinte nullára csökkenő kereslete miatt ma már teljesen visszavonult. A Kiskunfélegyházán élő mester szerint a fő probléma az, hogy szinte teljes mértékben, mint egy látványosság létezik a mesterség és a termék is” – írja a szegedi papucs megmentéséért létrejött Facebook-csoport közleményében. Hosszú távon szerinte “az jelenthet megoldást, ha Szeged városa megfelelő bérezés ellenében alkalmazna valakit, aki egy látványműhelyben beszél a mesterségről és bemutatót is tud tartani. Ez a turizmus szempontjából sem elhanyagolható.”

A szegedi papucsnak nincsen párja

A magyarországi papucsviselet eredete a hódoltság koráig nyúlik vissza –a törökök jellegzetes lábbelije, a visszakunkorodó orrú bőrpapucs első hazai említése 1572-ből származik. A magyar nemesség hamar megkedvelte ezt a kényelmes lábbelit; az írott forrásokból az is megtudható, hogy a vérmesebb asszonyok a papucsot eredeti funkciója mellett önvédelemre és vitás kérdések esetén a másik fél meggyőzésére is használták.

Készül a szegedi papucs, 1925

Készül a szegedi papucs, 1925

Szegeden a papucs használata a férfiak és a nők körében is általános volt, ám a jellegzetes szegedi papucs csak a 19. század második felében alakult ki, és a papucsos ipar is ekkor vált külön a csizmadia mesterségtől. Felvirágzása az 1879-es árvíz utáni helyreállítási munkálatokhoz és a kor társadalmi-gazdasági fellendüléséhez köthető. A város kikövezése, az utcákat beborító „feneketlen sár” eltűnése után a csizmát és bocskort felváltó papucs elsőként a szegényebb társadalmi rétegek között lett rendkívül népszerű. Az első világháborúig viszonylagos olcsóságánál és mutatósságánál fogva a kiszínesedett ünnepi viselet fontos részévé vált. Formája, színe és díszítése viselője korát, családi állapotát, ízlését és anyagi helyzetét tükrözte. A régebbi típusok páratlanok, azaz egylábasok voltak, így mindkét lábon felcserélve lehetett hordani, ami hosszabb élettartamot biztosított a lábbelinek. Ezért a mondás: a szegedi papucsnak nincsen párja.

Rátkai Sándor első műhelye a Kölcsey utcában (A kép forrása: Somogyi-könyvtár, Helyismereti gyűjtemény)

Rátkai Sándor első műhelye a Kölcsey utcában
(A kép forrása: Somogyi-könyvtár, Helyismereti gyűjtemény)

Az újabb felvirágzás a két világháború közti időszakra tehető, amikor a város tehetősebb polgárai újra felfedezték a díszes szegedi papucsot, de inkább otthoni használatra vásárolták, sőt az országos turizmus megindulása folytán dísztárggyá vált, és külföldre is eljutott a díszes lábbeli híre. A második világháború után a népviseletek elhagyása miatt azonban a szegedi papucs iránti kereslet is megfogyatkozott, elsősorban otthoni használatra, tánccsoportoknak fellépő ruhához, illetve emlék- és dísztárgyként vásárolták és vásárolják ma is.

A hagyomány utolsó ismerői

A 20. század jeles papucskészítő mestere volt a 2011-ben elhunyt Rátkai Sándor, aki 12 éves korától készítette a kézzel varrott, kifordított szegedi papucsokat, és még 90 éves kora fölött is dolgozott. 2004-ben lett tanítványa Ormándi László, 2009-től pedig Sallay Tibor, aki által készített papucs megkapta a Rátkai Szegedi Papucs védettséget is. 2003-ban az idős mester családtagjai és a szegedi önkormányzat hozta létre a Rátkai Sándor Közhasznú Alapítványt azzal a céllal, hogy új tanítványok révén megőrizzék a papucskészítés titkát.

YouTube előnézeti kép

Hónapokig egyetlen pár szegedi papucs sem kelt el

A mesterséget továbbvivő Sallay család műhelyében tavaly január-február során egyetlen pár szegedi papucs sem kelt el, a hagyomány fennmaradása egyre komolyabb akadályokba ütközött. A Szögi Csaba táncművész által indított Mentsük meg a szögedi papucsot! elnevezésű Facebook-kezdeményezés hatására júniusban ugrott meg a rendelésszámuk. Ekkor Nyíregyházától Sopronig országszerte mindenhonnan rendeltek, a már több mint 2500 főt számláló csoport révén emellett jóval ismertebbé vált a termék. “Valaki nosztalgiából, valaki utcai viseletként, más otthoni használatra készíttet szegedi papucsot” – sorolja Sallay Tibor. A városban működő Tisza Lajos Közéleti Egyesület továbbá felajánlotta, hogy nyit egy alszámlát, amelyre a szegedi papucs megmentését segítő adományokat várják. A számlán eddig közel 100 ezer forint gyűlt össze, amely révén a  Sallay család a kolozsvári népművészeti vásárban tudott kiállítani.

Sallay Tibor cipészmester a látványműhelyben. Fotó: Schmidt Andrea

Sallay Tibor cipészmester a látványműhelyben. Fotó: Schmidt Andrea

Ám a Kiss Ernő utcai Szegedi Papucs Látványműhelyt – az időközben felhalmozott több milliós adósság miatt – tavaly július 15-én így is be kellett zárni, a gyűjteményt a Móra Ferenc Múzeumba szállították. A szegedi papucskészítést azonban a Sallay házaspár nem adta fel. “Ne rajtunk múljon, hogy a hagyomány abbamaradjon, már csak mi maradtunk, akik továbbvihetjük, ráadásul nekem még a dédszüleim is szegedi papucsosok voltak” – fogalmaz Sallay Tibor. A cipészmester bár a papucskészítést megtanította  néhány fiatalnak – köztük saját fiának – tisztában van vele, hogy ez számukra jelenleg nem jelenthet perspektívát: “ha nem tudnak megélni belőle, nem érdemes csinálni” – mondja. Ők maguk is készítenek egyéb cipőket, így tudják finanszírozni a szegedi papucsok pillanatnyilag nem kifizetődő “gyártását”.

YouTube előnézeti kép

Új utak: Hungarikummá minősítés, dizájner kollekció, egy üzlet-kiállítótér nyitása

“Jelenleg hetente egy-két párat tudunk értékesíteni. Megtalálnak minket a Facebook-oldalunkon keresztül, 50 százaléka a rendeléseknek külföldről, főként kint élő magyaroktól érkezik” – mondja Sallay Tibor. Mindegyik szegedi papucs pamut bársony, kézzel hímzett, bőr béléssel és bőrtalppal készül. Egy pár 17 000 forintba kerül, ám ebből a haszon csupán 3-4 ezer forint, a többi az anyagköltség, az áfa és a 12 órás munka díja. Sallay Tibor szerint napi 5-6 pár megrendelésével lenne rentábilis az üzlet, ekkor már alkalmazottakat is tudnának foglalkoztatni.

szegedi papucs eskuvo

Tavaly októberben Fülemen Róza Hungarikum Nagykövet karolta fel a szegedi papucs ügyét, és megkezdte a 2015 áprilisában már a Magyar Értéktárba felvett kézműves hagyomány Hungarikummá minősítését. Sallayék emellett a “cipőszobrairól” ismert Attalai Zita képzőművész-dizájnerrel egy új, a mai divatnak megfelelő, ugyanakkor a jellegzetes motívumokat megtartó cipő-és papucskollekción dolgoznak. A jövőben szeretnének újra egy kis üzletet nyitni, egy civil szervezeten keresztül, de a Móra Ferenc Múzeummal is tárgyalnak ez ügyben.

Szerzők: Erdei T. Lilla, Streit Nóra

Ha ez a cikk számodra érdekes volt és szeretnél további hungarikumokról értesülni, amikről talán máshol nem olvashatsz, akkor csatlakozz Te is a Magyar Termék Online Facebook oldalához.

Kapcsolódó oldalak: www.facebook.com/Sallay Szegedi Papucs, www.facebook.com/Menstsük meg a szögedi papucsot!

Legutolsó szerkesztés: 2016-12-05